Az igeidők kialakulása: hogyan fejezik ki az időt a különböző nyelvek?

A fizikusok, költők és filozófusok évezredek óta elmélkednek arról, mi is az az idő. Abban nagyjából mind egyetértenek, hogy létezik múlt, jelen és jövő. Ezek a fogalmak pedig rendszerint a nyelvekben is megjelennek, hiszen amikor közölni akarunk valamit, egyáltalán nem mindegy, hogy az most aktuális, a múltban történt, avagy a jövőre vonatkozik. Az igeidők épp ezért szinte minden nyelvben hangsúlyos szerepet kapnak. Cikkünkből megtudhatod, hogy a tanuláskor melyik nyelvvel van könnyű dolgod ebből a szempontból, és melyikben számít a megtanulásuk igazán nagy falatnak.

Mit jelent az, hogy igeidő?

A latin tempus szó egyrészt időt, másrészt igeidőt jelent. A szó a franciába és az angolba is eleinte tens formában került át, ma pedig a franciában a temps, az angolban pedig a tense alakot használják az igeidő jelentésében.

A magyar nyelvben már a legelső nyelvi emlékekben is megjelennek a változatos igeidők (például az egyszerű és a befejezett jelen, az egyszerű, a befejezett és a befejezetlen múlt), melyeket a 19. századtól kezdve pedig már több kutatónk tudományos szempontból is elemzett.

Igazán nagy hatású tanulmány jelent meg a Chicagói Egyetemen 1994-ben. Joan Bybee és munkatársai a The Evolution of Grammar című könyvükben különböző nyelveket megvizsgálva és összehasonlítva arra jutottak, hogy az egymással nem rokonságban lévő nyelvekben univerzálisan hasonló eredetűek lehetnek az igeidőkkel, az igeszemlélettel és az igemóddal (például: felszólító mód) kifejezett funkciók, noha ezek konkrét, nyelvenkénti kifejezése másként realizálódhat.

Ássunk a mélyére!

Az igeidők helyes használatához rendszerint bonyolult definíciókkal és szabályokkal kell megismerkedned. Itt és most csak a legfontosabbakat vesszük sorra.

Fontos fogalom az igeszemlélet, más néven aspektus, valamint az igejelleg, vagyis akcióminőség, amelyek szorosan összefüggenek egymással és az igeidőkkel. E nehezen egyértelműsíthető fogalmak lényegét a következőképp fogalmazhatjuk meg egyszerűen.

Az igeszemlélet azt mutatja meg, hogy a cselekvést állapotként vagy eseményként szemléljük, így kifejezhetünk például befejezettséget (megtalálta a kulcsát) vagy folyamatosságot (havazik) is. Emellett azt is hangsúlyozhatjuk, hogy az adott esemény milyen mértékben változtatja meg a cselekvés tárgyának, illetve a történés alanyának állapotát. Ha teljesen, akkor célra irányuló, azaz telikus (igekötős igével jelölve: befest, névszóval jelölve: zöldre fest, helyhatározóval jelölve: házfalra fest), ha pedig nem teljesen, akkor atelikus (fest) cselekvésről vagy történésről beszélhetünk.

Az igejelleg a cselekvés lefolyási módjára utalhat aszerint, hogy például tartósságot (alszik), ismétlődést (sütöget), intenzitást (suttog – kiabál – üvölt) fejez-e ki. A magyarban többek között az igekötők használatával vagy kihagyásával is jelölhetjük a fenti tulajdonságokat, így például a meg- igekötő sokszor az eredményre, a befejezettségre (megnéztem egy filmet), az el- igekötő pedig gyakran a folyamatosságra utalhat (Éva elbámészkodott).

Fontos, hogy az igeidő fogalma nem azonos a hétköznapi életben használt idő szó fogalmával. Ha azt mondod, holnap moziba megyek, akkor az igét jelen időben használod, viszont valójában a jövőre utalsz – vagyis a tényleges idő eltér az igeidőtől. Az időben elhelyezett jelenségek rendszerét ugyanis bonyolítja, hogy a beszéd idejéhez, azaz a beszédidőhöz is viszonyítható a jelenség ideje, eszerint létezik előidejűség, egyidejűség és utóidejűség – ezek pedig megfelelnek a múlt, jelen és jövő időnek. A különböző nyelvek viszont nemcsak ezt a három különböző időt fejezhetik ki, mivel az igeidő kapcsolatba kerülhet többek között az igeszemlélettel – emiatt utalhat például a jelen idejű moziba megyek a jövőre, hiszen a moziba menés teljes időtartama nem esik egybe a két szó kimondásának idejével.

A ragozott igéken, illetve az igék különböző idejű alakváltozatain kívül összetétellel, azaz segédigékkel is utalhatunk az időre. Elég, ha csak a magyar fog szóra gondolsz (esni fog), amely a jövő időt jelöli. Az indoeurópai nyelvek pedig sokszor a létigét(ich bin angekommen; je suis arrivé) vagy épp a birtoklást kifejező igét(I have sung; ich habe gesungen) használják segédigeként a múlt kifejezésére.

Magyar igeidők régen és most

Anyanyelvünk folyamatosan változik, és ez alól az igeidők sem kivételek.

Jelenleg két olyan igeidő létezik a magyar nyelvben, amelyet segédige nélkül képezünk: a jelen és a múlt idő. A jelen időnek nincs külön jele (moziban vagyok), a múlt idő jele pedig -t vagy -tt (moziba mentem).

Jogosan kérdezheted, hogy mi a helyzet a jövő idővel? A magyar nyelvben a jövő időnek nincs külön jele, azt általában jelen idejű igealakokkal és esetlegesen további nyelvi eszközökkel (például időhatározóval, igekötővel) (moziba megyek holnap, elmegyek a moziba), illetve a fog segédige és a főnévi igenévi (azaz a -ni képzővel képzett) alak segítségével (moziba fogok menni) fejezzük ki. Az egyetlen kivétel a lesz létige, amely a van ige jövő idejű képzett alakja.

Nem volt azonban ez mindig így a magyar nyelv története során.

A honfoglalás előtti magyar nyelvváltozatokat ősmagyarnak hívják. I. sz. 500-ig korai ősmagyarról, 500–896 között pedig kései ősmagyarról beszélhetünk – e kései korszakban zajlott le nyelvünkben a legtöbb fontos nyelvi átalakulás, és ekkor alakult ki nyelvünk összetett igeidő- és aspektusrendszere is, amely az ómagyar korban is tovább élt.

Az ómagyar korban, amely a honfoglalástól az 1526-os mohácsi vészig tartott, az igeidőrendszer alapját a befejezetlen vagy egyszerű jelen (ad, mond), a befejezett jelen (adott, mondott), valamint az egyszerű vagy elbeszélő múlt (ada, monda), a befejezetlen múlt (ad vala, mond vala) és a befejezett múlt (adott vala, mondott vala) idő adta. A jövő idejű jelenségek kifejezésére rendszerint a jelen idejű alakokat alkalmazták. Emellett az -nd végződésű igealakok az esetleges, feltételhez kötött jövő jelölésére szolgáltak (adand, mondand), így ezek leginkább az alárendelt mellékmondatokban fordultak elő, mint például a Halotti beszéd és könyörgésben: „Bizony, aki napon eendel azon gyümölcstől, halálnak halálával halsz”.

Az ómagyar kor elején még nem volt jellemző az igekötők használata, de a kor végére már gyakran kezdték igekötővel jelölni a befejezett aspektust. Így vált az is lehetővé, hogy a -t / -tt jel a későbbiekben a befejezettség helyett már csak a múlt időt jelölje.

A középmagyar korban, amely 1772-ig, azaz a felvilágosodás kezdetéig számítódik, egyre több nyomtatott könyv illusztrálta nyelvünk változásait. Az egyik legfontosabb nyelvi újítás az igeidő- és az aspektusrendszer átalakulása volt: az összetett igealakok ugyanis fokozatosan elvesztették a funkciójukat, és az igekötővel való aspektusjelölésre terelődött a hangsúly. Míg tehát az ómagyar nyelv még az ige befejezettségének/befejezetlenségének jelölésével érzékeltette az aspektust, a középmagyar (a mai magyarhoz hasonlóan) már főleg az igekötőrendszerrel jelezte a fentebb említett (a)telikusságot, azaz azt, hogy az adott esemény milyen mértékben változtatja meg a cselekvés tárgyának, illetve a történés alanyának állapotát. A teljes változás, az új állapot ugyanis egyúttal a befejezettséget is jelzi (néz – megnéz). Így megszűnt az igény arra, hogy feleslegesen bonyolult összetett igealakokkal fejezzék ki az aspektust, ezáltal a többféle múlt idő funkciói közti különbségek is elhalványodtak, összemosódtak (az adott volt, mondott volt típusú alakokat is ekkortájt kezdték használni). Az egyszerű jelen mellett végül a befejezett jelen maradt életben, amely ekkor vette át a múlt idő szerepét. A középmagyarban alakult ki az a nyelvi szokás is, hogy a -ni képzős igenevet a ’hozzáfog’ jelentésben használt kezd és fog igék mellett a hangsúlyos jövő idő kifejezésére alkalmazták.

Az újmagyar kor 1920-ig, a trianoni békéig tartott. A kor legfontosabb eseménye a nyelvújítás volt. A trianoni békét követő, jelenkori időszak magyar nyelvét újabb magyarnak vagy mai magyarnak nevezzük. A középmagyar kornál említett nyelvi változásoknak köszönhetően a 18. századtól főként a nyelvi választékosság kifejezésének eszközévé váltak a különféle múlt idők, melyek a 20. századra teljesen ki is koptak nyelvünkből.

Igeidők a különböző nyelveken

A különböző nyelveket tekintve az igeidők kapcsán is hatalmas változatossággal találkozhatsz. Általánosságban azért elmondható, hogy a nyelvek többségében valamilyen szinten létezik múlt, jelen és jövő idő, noha olyan nyelvek is vannak, ahol nem az igék, hanem például az időhatározók jelzik a jelenségek idejét.

Latin és ógörög nyelv

Ezt a két holt nyelvet azért érdemes közelebbről is megvizsgálni, mert számos mai, európai nyelv alapját képezik.

A latinban kijelentő módban hat igeidő van. Így aztán létezik egy jelen (praesens imperfectum), három múlt ( praeteritum imperfectum, praesens perfectum, praeteritum perfectum, ez utóbbi másik neve: plus quam perfectum ) éskét jövő (futurus, anterior futurus) idő. A cselekvő és szenvedő igenemű igék szemlélete lehet befejezett és befejezetlen. A kijelentő módon kívül felszólító és kötőmód is létezik. Ezek az igekategóriák pedig egymással szoros összefüggésben állnak, az igék ragozása tehát mindezek kombinációjától függ.

Az ógörög nyelv igéi igenemek szerint lehetnek cselekvők, mediálisak vagy szenvedők. A cselekvő és a szenvedő alak különbsége (könnyen kitalálhatóan) abból adódik, hogy az alany cselekvése másra irányul-e, vagy épp az alany szenvedi el más cselekvését. A mediális igék pedig azt jelölik, ha az alany cselekvése visszahat az alanyra. Aspektus szempontjából az igék a jelenség folyamatosságát hangsúlyozó imperfectum, a jövőbeli tényállást jelölő futurum, a jelenség teljességét, befejezettségét kiemelő aoristos és az állapotváltozást jelölő perfectum típusúak lehetnek, idő szempontjából pedig praesensről és praeteritumról beszélhetünk. Mindezen alakok a négy igemód(indicativus, coniunctivus, optativus és imperativus) lehetséges alakjaival kombinálódhatnak ragozásakor. Így lehet többek között például múlt időben praeteritum imperfectum, aoristos és praeteritum perfectum alakokról beszélni kijelentő módban.

Angol nyelv

Az angol igeidők bemagolása a legrémisztőbb elemek közé tartozhat a nyelvtanulás során. Nem véletlenül, hiszen nem kevesebb, mint tizenkét különböző igeidő létezik, ezek logikája pedig jelentősen eltér a magyartól. Ha láttad az Agymenők című sorozatból azt a részt, ahol a Vissza a jövőbe című filmről beszélnek, akkor tudhatod, hogy az igeidők komplexitása sokszor még az anyanyelvű beszélőkön is kifog. Ahhoz, hogy veled ez ne fordulhasson elő, nézzük át most az angol igeidőket!

• Present Simple (Egyszerű jelen): I like to watch TV. – Szeretek tévét nézni.
• Present Continuous (Folyamatos jelen): I am watching TV. – Tévét nézek.
• Present Perfect (Befejezett jelen): Have you ever been to Hungary? – ltál valaha Magyarországon?
• Present Perfect Continuous (Folyamatos befejezett jelen): David has been watching TV for three hours. – Dávid három órája tévét néz.
• Past Simple (Egyszerű múlt): I was sick. – Beteg voltam.
• Past Continuous (Folyamatos múlt): I was sleeping. – Aludtam.
• Past Perfect (Befejezett múlt): Did you move to Hungary because a Hungarian university had offered you a scholarship? – Azért költöztél Magyarországra, mert ösztöndíjat ajánlott neked egy magyar egyetem?
• Past Perfect Continuous (Folyamatos befejezett múlt): I had been waiting for two hours when my friend arrived. – Két órája vártam, amikor megérkezett a barátom.
• Future Simple (Egyszerű jövő): I will not work tomorrow. – Holnap nem fogok dolgozni.
• Future Continuous (Folyamatos jövő): I can’t go to the theatre tomorrow because I will be working in the evening. – Nem tudok holnap színházba menni, mert este dolgozni fogok.
• Future Perfect (Befejezett jövő): By next month, he will have worked there for two years. – Jövő hónapban már két éve lesz, hogy ott dolgozik.
• Future Perfect Continuous (Folyamatos befejezett jövő): John will have been waiting for Jane for three hours when her train arrives. – John már három órája fog Jane-re várni, amikor Jane vonata beérkezik majd.
• Konkrét jövőbeli tervek és szándékok kifejezésére a be + going to kifejezés használható: We are going to get married next month. – A jövő hónapban házasodunk össze.

Nyelvek igeidő nélkül

Bár a kínait sokan tartják a legnehezebben megtanulható nyelvek egyikének, a nyelvtana korántsem túl bonyolult, ugyanis nincs benne ragozás, nincsenek esetek, számok, nemek, és az igeidők is teljes mértékben hiányoznak. Ez persze nem azt jelenti, hogy a világ legnagyobb lakosságú országában teljes nyelvi káosz uralkodna, hiszen egyéb módon persze utalnak az időre. A legtöbb esetben a szövegkörnyezet ad útmutatást arra vonatkozóan, hogy az esemény mikor is történt, ugyanis időhatározók és egyéb időre vonatkozó kifejezések segítségével jelezhető a jelenségek időbelisége. Aspektusa viszont a kínai igéknek is van, így például a 了 (le) szócska az adott jelenség befejezettségére utal (nem pedig arra, hogy az a múltban történt volna).

Nem a kínai az egyetlen nyelv, amelyben nincsenek igeidők. A távol-keleti nyelvek között ez egyáltalán nem szokatlan jelenség, hiszen például a thai és a vietnámi nyelvből is hiányzik ez a nyelvtani jellemző. Hasonló a helyzet az indonéz nyelvben is, sőt egyes értelmezések szerint a grönlandi nyelv is az igeidő nélküli nyelvek közé tartozik. A kínaihoz hasonlóan ezekben a nyelvekben is főként időhatározókkal és egyéb időre vonatkozó kifejezésekkel utalnak az időbeliségre.

Majd holnap megtanultad…

Furcsán hangzik, ugye? A jelenségek időbeliségére fontos pontosan utalni minden nyelvben. A bonyolult igeidőkkel rendelkező nyelvekben, mint például az angolban, ugyanis az igeidők helyes használata nem pusztán a választékos beszéd alapját képezi, hanem a félreértések elkerülésében is fontos szerepet játszik. A bonyolultság miatt viszont épp az egyik leggyakoribb nyelvtani hibának számít, ha az igeidőket rosszul használják a nyelvtanulók. Egy angol nyelvű állásinterjún például egyáltalán nem mindegy, hogy az előző munkahelyeden hat éve dolgozol már (és még mindig ott dolgozol), vagy pedig hat évig dolgoztál egyszer régen.

Érdemes tehát külön energiát fordítanod az igeidők megtanulására, hogy semmilyen helyzetben ne vessz el a tér–idő kontinuumban!